Lechnerek régen és ma IV.

A Lechner 2015 – Kreatív erővonal kamarakiállítás kapcsán a Lechnereket bemutató sorozatunk negyedik részében Kismarty-Lechner Csaba építész, zeneszerzővel beszélget Juhász Réka, a Lechner Tudásközpont munkatársa.

Kismarty-Lechner Csabával, a K&H Bank főépítészével beszélgetek…

1994-ben végeztem az akkor még Ybl Miklós Főiskola (ma SZIE-YMF) építészmérnöki szakán, illetve 2001-ben ugyanott a tervezési szakmérnöki kurzuson. Ezen kívül persze a szakmagyakorláshoz szükséges naprakész ismereteim is megvannak, rendszeresen képzem magam.

A K&H-nak tervezel?

Igen, de egy picit korábbról kezdem. Mindenki keresgéli a helyét diploma után, így én az Országos Műemlékvédelmi Hivatalban dolgoztam rövidebb ideig. A római katolikus műemlékek katalogizálását végeztem, többedmagammal. Tehát ha itt a Lechner Tudásközpont tervtárában véletlenül találtok olyat, ami római katolikus műemlék és 94-ben lett katalogizálva, az én voltam. Ez azért történt, mert akkortájt kapta vissza az egyház az épületeit, és a vagyonbiztosításhoz szüksége volt egy épületleltárra. Emiatt gyakorlatilag nincs olyan magyar katolikus műemlék, aminek én az alaprajzát ne láttam volna, természetesen amennyiben az megvolt az OMVH tervtárában…

Ezt követően egy nagyon agilis, a szakmai minőségre nagyon sokat adó belsőépítész cégnél dolgoztam 2001-ig. Főleg magánmegrendeléseket csináltunk, luxusvillákat, belsőépítészeti munkákat. Ez után a Kereskedelmi és Hitelbank következett, ahol a ranglétrát végigjárva jutottam a mostani munkakörömig. Főépítész vagyok, ami azt jelenti, hogy én tartom kézben a K&H csoport építészeti megjelenését, fiókhálózatának tervezési irányelveit. Nagyságrendileg 220-230 bankfiók kialakítási koncepciója fűződik hozzám, illetve egészen konkrétan 180-200 bankfiók koncepció tervezése. Ezen kívül én gondozom a K&H csoport építészeti arculatát, ami mostanában éppen megújult a mai igényeknek, elképzeléseknek megfelelően.

Építészeti tevékenységem mellett zenével is foglalkozom. Az ArtisJusnál bejegyzett zeneszerző vagyok, filmekhez, filmsorozatokhoz szereztem zenét. Példaként említhetem a Duna tévén folyamatosan vetített Építészet XXI című építészeti-örökségvédelmi-urbanisztikai magazint, amelynek főcímzenéjét én készítettem, illetve az [A3] című projektet, amely fiatal építészeket mutat be rövidfilmek sorozatában, videóklipszerűen.

Számítógépen szerzel zenét?

Én még tudok hangszereken játszani… De persze rendelkezésemre áll számítógép és stúdió. Használok számítógépet, igen, de nem a számítógépen csinálom a zenét, ahogyan manapság szokás, hanem igazi hangszereim vannak, amik ugyan össze vannak kötve számítógéppel, de a hangszeres, gitáros, stb. részeket magam játszom fel, nem az egérrel „pötyögöm be” a dallamokat.

Mióta zenélsz?

A 80-as évek közepe óta, bár ez csak hozzávetőleges időpont. Valamikor a gimnáziumban kezdődött. 1970-ben születtem, 15-16 éves koromban már volt zenekarunk. Természetesen a korszellemnek megfelelően metál zenekarnak hívtuk magunkat, de visszahallgatva inkább „őszinte-kőkemény” punkot játszottuk… Aztán a 90-es évek legelején, már főiskolás koromban tagja lettem egy korszakalkotó zenekarnak, a Plasma Pool-nak, ami a hazai electro-underground zenei színtér egyik meghatározó bandája volt, ebből kifolyólag nem is volt túl ismert itthon. Nemzetközi viszonylatban viszont a Plasma Pool tényező volt, mert olyanfajta elektronikus zenét csináltunk, amivel jócskán megelőztük a kort. Külföldi kiadók adták ki a CD-inket is, készült mondjuk ezer darab pl. az I. című lemezből, ami nem sok, viszont most egészen sokat ér. Az ebay-en láttam a minap, hogy 300 euróért adják-veszik darabját. Relikviaként vásárolják.

Mi a hobbid? Mit szeretsz csinálni?

A zene és az ahhoz tartozó különböző – inkább vintage – kütyük. És a túlélés…

Érezted valami előnyét annak, hogy Kismarty-Lechnernek hívnak?

Ez egy érdekes kérdés, mert párhuzamosan van jelen az előny és a hátrány. Ezt nem úgy értem, hogy ez a név, illetve a névviselés tudata folyamatosan jelen van az életemben, hanem arra utalok, mikor mégis felvillan. Szóval kettős dolog ez. A szakmában elvárást jelent ez a név, picit talán ellenséges hangulatú elvárást is. Szakmán kívül azonban a pozitív érdeklődés jellemző. Főleg mióta Lechner Ödönt kicsit jobban forszírozzák, mintegy felfedezték, azaz a korábbi nagy (el)hallgatásból az ismert kategóriába került. Vicces, hogy a munkahelyem székhelye éppen a Lechner Ödön fasorban van, tehát a névjegykártyámon többször is megjelenik ez a név…

De kérdezte már meg kútásó is, hogy van-e közöm Lechner Ödönhöz. A kúttisztítás közben lezajlott beszélgetésünk alapján azt mondhatom, hogy örvendetesen tájékozott volt a nagy ős munkásságával kapcsolatban, szemben például egy ismert építészszervezet adminisztrációs irodájának alkalmazottjával, akinek négyszer kellett elismételnem a nevemet, mert nem értette. „Hogy mondja? Léner?” – ez kicsit furcsa volt. A mindennapi életben nem használom a Kismarty előnevet, Lechner Csabaként élek, de ennek leginkább az email-kommunikáció elterjedése az oka.

A család egyébként az 1940-es évek elején vette fel a Kismarty előnevet, bevallottan Vörösmarty mintájára, és azért, mert a család ismert gyökerei a Fertő tó környéki Kismartonba vezethetők vissza, a 17. századba. A konkrét ok egyébként a legendák szerint kettős volt: a harmincas évek végén, negyvenes évek elején volt egy olyan politikai közhangulat, amely szerint a németek a „frankó gyerekek”, s a család demonstrálni akarta, hogy nem német, ezért felvett egy magyarosan hangzó előnevet, amelyhez kötődése volt. Ezen kívül az is közrejátszott, hogy az Ödön keresztnév öröklődött a családban, és a nagy építész ugyan már halott volt, de a nagyapám, aki abban a korban már praktizáló építészmérnök volt, szintén a Lechner Ödön nevet viselte. Ez nem mindig volt kedvező a különböző keveredések miatt. Ezen kívül az akkori család sok egyéb tagja is aktívan gyakorolta az építész vagy egyéb művész szakmát, és a szintén családtag - sőt kora sztárépítészének tekinthető - Lechner Jenő indítványára egy művészi megkülönböztető előnév hivatalos felvétele is célszerűnek tűnt. Ugyanez a Lechner (később Kismarty-Lechner) Jenő készíttette el családfánkat is a harmincas évek elején, ezen kutatások képezték az előnévválasztás alapjait.

Tudatosan készültél arra, hogy építész legyél vagy a család presszionált erre? Miért lettél építész?

Senki sem presszionált erre. Volt több ötletem és alapvetően inkább humán beállítottságú voltam a gimnáziumban. Az irodalom, történelem nagyon mentek, de közben rajzolni is tudtam, rajzversenyeket nyertem, és aztán valahogy teljesen kézenfekvő volt, hogy az építészet az irány. Nem is gondolkoztam rajta, nem is adtam be máshová a jelentkezésemet.

A családra jellemző egyébként, hogy a házasságok is gyakran szakmán belül köttetnek. Például nekem az anyai oldalam is építész. Anyám építész, anyai nagyapám is építész. Sőt, tulajdonképpen valamilyen szinten a mai család jelentős része a Lechner Tudásközpont épületének akkori szomszédjában lévő Agrotervnek, Agrobernek köszönheti a létét, mert majdnem mindenki itt dolgozott és ismerte meg későbbi párját. Ez ugye azt jelenti, hogy mivel a cégnél sok építész dolgozott együtt, hát építész párok alakultak ki és keltek egybe. Mária, apám húga, az anyámnak jó barátnője volt és együtt dolgoztak ott. Mária későbbi férje is ott dolgozott, sőt apám is Márián keresztül ismerkedett meg anyámmal. Azt már nem is említem, hogy mindkét nagyapám ott dolgozott…

Még egy kis történet arról, hogy mennyi építész van a családban. Kamzsi bácsi (Kismarty-Lechner Kamill) 75. születésnapján, ami utánaszámolva 1989-ben lehetett, volt egy óriási családi összejövetel, amin hetven feletti volt a létszám. Nálunk ugyanis még a negyedfokú unokatestvérek is ismerik egymást, például Szmrecsányi Boldizsár a negyedfokú unokatestvérem, és ha nem tartjuk is napi szinten a kapcsolatot, de tudunk egymásról. Tehát a Kamzsi bácsi születésnapján összegyűltünk jó néhányan és ennyi emberből elenyésző számú volt a nem mérnök, és azon belül is elenyésző volt a nem építészmérnök, a férjeket, feleségeket és a már egyetemi hallgatókat is beleértve. Ilyen esszenciális légkörben azt hiszem nem is csoda, hogy az új generációk felnövő tagjai is a családi minta alapján ezt a foglalkozást választják, ha van ehhez affinitásuk és nincs valami más iránt erősebb elköteleződésük.

Nálunk a gyerekek, amilyen én is voltam egykor, alapszókincsként szedik fel a szakkifejezéseket. Az én gyermekeim 3 évesen már használtak olyan szavakat, hogy „födémgerenda”, vagy „tartó”. Ez egyfajta előny lehet majd, ha esetleg úgy döntenek a felsőoktatási felvételi során, hogy ebben az irányban szeretnének továbbtanulni. Ehhez jön még az, hogy tud-e rajzolni az ember eredendő, vagy öröklött tehetségből, vagy van-e fejleszthető rajztudása. Lehet, hogy ebben is van genetika. Anyai ágon én például Csontváry Kosztka Tivadarral is rokonságban vagyok, nyilván más Lechnereknek mások a felmenőik a nem Lechner águkon, az én családomban ez a Csontváry vonal van jelen.

Van példaképed a családból?

Inkább úgy mondanám, hogy minden családtagomat tisztelem, de dedikált, kiemelt példaképem, az nincs. Néhány családtagnak a munkássága figyelemre méltó, nem is okvetlenül csak mérnöki értelemben, hanem közéleti vagy egyéb vonatkozásban, és ez alatt nem csak az ismert Ödönt és Jenőt értem. Nagyon érdekes például, hogy Ödönék generációjában tízen voltak testvérek, ebből hárman voltak fiúk: Ödön, Gyula és Károly. Gyula, aki közvetlen felmenőm jogász, festőművész, műfordító, szabadidejében szobrász volt. Ödön építész, Károly pedig igen jeles - ma is tanított munkásságú - pszichiáter. Mindhárman értékes, szép karriert csináltak választott területükön. És ők csak a férfiak, akik ugye abban az időben karriert csinálhattak. De volt ott jó pár lány is. Lechner Bolda például, akinek, ha megnézed a fennmaradt rajzait, akkor azt mondod: Uramisten! Rendkívül magas szinten tudott rajzolni. Csakhogy ő lány volt, így abban az időben csak arra volt esélye, hogy „rajzolgasson szépeket”.

Te hogyan gondozod a család szellemi örökségét?

Az előbb említettem, hogy Jenő bácsi készíttetett egy családfakutatást az 1930-as évek elején. Nos, ezt a családfát én számítógépre vittem és aktualizáltam egész a mai, legifjabb generációig. Ha kinyomtatnánk, több méter hosszú lenne…

A mi águnkon rendszeres volt a családi karácsonyozás is, viszonylag széles körben, addig, ameddig a nagyapám élt. Ő 2011 elején halt meg, 95 évesen, ő volt az utolsó a Kamill-féle generációból, a Lóránt, Kamill, Ödön, Egon, Gyula ötösből. Ezek a családi karácsonyok a nagyapámnál voltak, 30-40 ember gyűlt össze, ha nagyon szűken vesszük, akkor is 20-30-an. Ilyenkor a gyermektelen nagybácsik is rendszeresen megjelentek, Kamzsi bácsi például mindig rendszeres vendég volt, Gyuszi bácsiék néha eljöttek, nekik sem voltak gyerekeik. Ám aztán az öregek szép lassan elmentek, utolsónak az én nagyapám, Ödön. Mi, leszármazottak akkor úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk széthullani a családot, ezért évente legalább egyszer összejövünk. Vetésforgószerűen mindig más szervezi meg, már nem karácsonyozásnak hívjuk, mert annyi fix csak, hogy valamikor télen van, amikor összejön. Volt, hogy Mikulás-partinak hívtuk, aztán utána már csak Lechner-partinak. Unokatestvérek, testvérek, leszármazottak szép számmal összegyűlünk ilyenkor. Így hirtelen ki se merem számolni, de jelenleg is harminc-negyven emberről beszélünk.

És nyakunkon az új generáció, akik közül többön már most, kisgyerekként is látszik, hogy komoly tehetségük van a rajzhoz, ilyen például az én 10 éves lányom, Anikó. Zsolti fiam pedig a zenében nagyon jó.

Talán annyit még elmondanék, hogy az én generációm az, aki a rendszerváltást még éppen „szemtől szemben” élte meg, és szellemi örökség ide vagy oda, mi még átéltük, hogy hogyan ér megkülönböztetés a név miatt. A „létező” és a később már „haldokló” szocializmusban sem volt jó ajánlólevél ez a név…

Miért?

Hát, mert „Lechner”, mert „magyar formakincs”, mert meglehetősen nemzeti érzelmű család, és ráadásul Jenő bácsinak, aki a Rezső téri templomot építette, a közéleti munkássága azért a jobboldal, sőt néha a szélsőjobboldal felé tartott a harmincas években. Talán ezért volt, hogy az általános iskola végén, ami nekem 1984-ben volt, én a Képzőművészeti Gimnáziumba akartam menni, de elutasítottak, jobban mondva nem is kerülhetett szóba. Akkoriban kellett egy iskolai ajánlás ahhoz, hogy egy gyerek speciális középiskolába járhasson. Nos, nekem az általános iskolám valami olyasmit írt, hogy „nem javasolt művészeti pályára kerülése” (gondolom politikai okokból, mert ezt a családot nem kéne preferálni, ne legyen már itt mindenki művész, vagy okostojás, stb.). Nem emlékszem pontosan a szövegre, de ilyesmi volt. Tehát már az általános iskolában elvágták ezt a lehetőséget. Ezért mentem rendes gimnáziumba, amit így utólag már egyáltalán nem bánok, de akkor, ’84-ben, 14 évesen, azért nagyon fájt a dolog. Amin az se segített, hogy egy országos tudományos versenyen elért második helyezésem sem volt „megemlítésre érdemes” a csapathíradóban (ha valaki emlékszik még egyáltalán erre a fogalomra…), ellentétben a különböző tizenhatod-osztályú sportversenyek sokadik helyezettjeinek „hőstetteivel”… De mindegy, jó volt ez így, végül is a ’84-ben elmaradt Kisképző nélkül se alakult egészen rosszul a pályám.

Kiállítás

Kismarty-Lechner Csaba munkái megtekinthetők a Lechner 2015 – Kreatív Erővonal kamarakiállításon, amely a Lechner Tudásközpont Budafoki úti kiállítótermében (1111 Budapest, Budafoki út 59. E/3.) szeptember 30-ig, hétköznapokon hétfőtől csütörtökig 9-17 óra között tart nyitva. A kiállításra szeretettel várnak minden érdeklődőt.